Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz élni és élvezni az életet. Tisztában vagyok azzal, hogy sok emberhez képest jó sorom van. Mégis… Már négy éve küzdök magammal. Az, hogy elhagyott a párom és itt maradtam két gyerköccel nem kellene, hogy a világ vége legyen . Megéltem  a saját kis poklomat, úgy gondolom hogy túl tettem magam az exemen, rengeteg új dolgot kipróbáltam, igyekeztem nem begubózni, mégis van bennem valami üresség. És ezzel már nem tudok mit kezdeni. Annyira görcsölök hogy párt szeretnék, hogy ez nem hagyja élvezni az életet. És tudom hogy már megszoktam hogy otthon én vagyok egyedül felnőtt, nincs mellettem egy másik felelős személy, nem pörgök azon hogy egyedül kell a nagy ágyban aludnom , mert minden megszokható, de a hiány érzet hogy valakihez úgy tartozzam ahogy egy nő tartozik egy férfihoz, ez nagyon fájón hiányzik. És tudom hogy saját magamnak generálom ezzel a görcsös akarással az egész negatív érzéseket. Rájöttem, hogy a negatív gondolatok, kimondott mondatok csak negatívumokat vonzanak.Tudatosan próbálom átállítani magam, hogy a pozitív dolgokra figyeljek főleg, de a körülöttem lévő emberek ezt rettenetesen megnehezítik. Olyan mintha energia vámpírokkal lennék körül véve. Cseszegetem rendesen a családom tagjait is, hogy mostmár aztán elég a sok kakából amit gerjesztünk magunk körül, mert a végén még bele fulladunk, de egyedül nem könnyű ez a szélmalom harc és már nem vagyok biztos abban sem, hogy nekem kellene őket noszogatnom a pozitivitás felé, hiszen én is magamtól indultam ezen az úton el és amíg nem éreztem és hittem a jó dolgok meglátásának az erejében, addig ezek nekem is üres frázisoknak tűntek.  Tehát tudom és érzem jótékony hatásukat, mégis valami belül mindig visszaránt. Lépek előre egyet és aztán jön egy agymenésem és vissza esek kettőt…  Már nem hiszem feltétlenül, hogy attól boldog leszek hogy lesz mellettem egy pasi, mégis az ehhez ragaszkodó, görcsös akarást nem sikerül levetkőznöm.  Már azt sem tudom, hogy ezt most elfogadjam, hogy én ilyen vagyok és ez hozzám tartozik vagy küzdjek ellene. Azt érzem hogy a teljességemhez tartozik egy társ, tudom hogy nélküle kell nekem egyedül egy önálló egységet alkotnom és nem Töle és Vele leszek egy egész. Szóval zöldségelek magammal magamban és toporgok egy helyben, vagy még sem??? Lehet valaki ennyire bizonytalan???  A nagy össze-visszaságomat most ismét megszakítom, mert két gyerekkel a hátam mögött, a mese hangjaival a levegőben már nem érek rá a saját magam által generált útvesztöben keringeni.